Egyedül volt a vén apó,

s bár kint már nem hullt a hó,

a fagy így is rémesen harapott –

a lelkéből mart ki egy újabb falatot.

 

A többi házban nem így volt:

mindent örökzöld borított,

az ablakokból ragyogott a fény,

szeretet égett a szívekben, s remény.

 

Ő meg ült egyedül – háza sivár lak:

szürke szoba, kopár falak,

asztal és egy rozoga szék…

Odaadta már mindenét.

 

Váz volt csak, üres porhüvely:

remélni, kérni sem mert rég.

Elfeledve várta, mi jön –

aztán csak dörgölte a szemét.

 

Ugyanis előtte az asztalon

egy csorba bádogbögre jelent meg.

Kopott volt, rozsdás, vén,

akárcsak maga az öreg.

 

Ő megesküdött volna,

hogy egy perce nem volt ott semmi,

hisz aznap még azt se tudta,

mit fog a gyomrába tenni…

 

De a bögre most ott állt: ez biztos.

Az öreg kinyúlt érte ráncos, piszkos

kezével: súlya volt annak a bögrének,

tehát nem álom volt – tényleg létezett.

 

Az öreg csak nézett: ki tehette oda?

Színültig telt borral, gőzölgött forrón,

fűszeres illat szállt lélekmélyig hatolón.

Hát mi ez, ha nem karácsonyi csoda?

 

Már maga az illat is szédítette,

pedig még bele sem kóstolt.

Amikor aztán óvatosan kortyolt,

a forró nedű messzire repítette.

 

Háza eltűnt, lénye gyerektestbe oltva.

A rét, hol hever, rég betonba van fojtva.

De mégsem: ez itt csupa fű és vadvirág.

Aztán meghall egy hangot – az anyja szavát.

 

Hol van, merre jár? Az esze még ép?

Hisz súlyos évtizedek szálltak tova!

Ez valóban lehetséges volna?

De hirtelen halványul az álomkép.

 

Újabb adag forró, fűszeres bor

csúszik le a vénséges vén garaton:

ismét eleven minden hang és szín.

Immár ez a való, nem a szaggató kín.

 

Valahol odaát egyre fogynak a kortyok,

s egy régi élet pereg le újból emitten.

Anyjától csókot kap, apjától barackot.

Valóban így élt egykor, ily meghitten?

 

Barátok állják körbe – milyen boldog óra!

Egyiket sem látta már ősidők óta.

Aztán lányok vihognak, pont úgy, mint akkor,

mikor még nem is tudta, mit jelent az aggkor.

 

Bizonyítványosztás, érettségi vizsga:

csal ugyan egy kicsit, de hát kit érdekel?

Két korttyal később már nála a diploma,

majd aranygyűrűvel egy lány előtt térdel.

 

Minden szebb, mint egykor lehetett,

de már érti: a lényeg éppen ez!

Aztán csak úgy kézzel tépi a sülteket,

mikor korgó gyomra éhséget jelez.

 

Iszik csak egyre, és tovább álmodik:

a bor ringatja ide, ezt jól érzi,

a fűszer az, mi a múltat szépíti,

az ital melege lágyan mámorít.

 

Az utolsó korty bor a legédesebb,

mert ott egy apró, mocorgó kisdedet

dajkál, akit már sosem akar elengedni.

A fiát és a feleségét most már örökre öleli.

 

***

 

Újév napján találják meg az öreget:

az asztalnál ül – jéghideg, kőmerev.

Furcsállják arcán a mosolyt,

s a szeme alatt csillanó pár csepp jeget.

 

Úgy ül ott, mintha boldog lett volna –

okát nem értik, épp ezért firtatják.

Rég nem volt senkije, így mondják,

ürességtől kongott keserű otthona.

 

Aztán észreveszik a bögrét az asztalon,

s lelkük könnyebb lesz, ha nem is nagyon:

mert legalább szent karácsony este futotta

az apónak egy utolsó bögre forralt borra.